A konferencián dr. Horváth László, a Magyar Állatorvosi Kamara főtitkára bemutatta a menhely tevékenységét, majd dr. Színesi Andrással, a Magyar Állatorvosi Kamara Pannon Területi Szervezet alelnökével együtt adta át az Állatorvosok az Állatvédelemért Országos Alapítvány első ilyen díját Ulrike Vollnernek. Mint az dr. Színesi András méltatásában elhangzott, a tapolcai menhely szigorú szabályok szerint működik, amely jó alapot biztosít a hatékony munkához.
A szabályok része a napi szigorú időrend: etetés, takarítás, fertőtlenítés, operációk és egyéb fontos tennivalók sorrendisége (kutyafuttatás, kutyaszocializálás). A menhely minden befolyt összeget az állatokra és a működésre fordít, nem költ óriásplakátokra, az adó egy százalékát kérő reklámokra, mint sok egyéb szervezet. Dr. Színesi András kiemelte, hogy több mint egy évtizede magas szintű profizmussal és lelkesedéssel végzi Ulrike a munkáját. Pedig ennyi idő alatt számtalan küzdelmet meg kellett vívnia a hatóságokkal, önkormányzatokkal és állatvédő szervezetekkel. A küzdelmek és kihívások ellenére sohasem tévesztette szem elől munkája lényegét: az állatokat, kutyákat, macskákat.
Ulrike Vollner, a tapolcai állatmenhely vezetője vehette át nemrég Az Év Állatmenhelye 2013 díjat dr. Horváth Lászlótól (balról), a Magyar Állatorvosi Kamara főtitkárától és dr. Színesi Andrástól, a Magyar Állatorvosi Kamara Pannon Területi Szervezetének alelnökétől
Ulrike Vollner és a tapolcai állatmenhely munkájáról a Napló is több ízben írt. Ulrikét Tapolca és Sümeg környékén jól ismerik, munkájával rég kivívta az állattartók, állatorvosok elismerését. Ő azonban nem ezért küzd évtizedek óta. Ulrikének magyar férje volt, akivel már a hetvenes években is gyakran látogattak Magyarországra. A rendszerváltás után úgy döntöttek, hogy Münchenből Magyarországra költöznek, vidéki életre vágytak. Örültek, hogy a nagyváros helyett egy kis falusi parasztházban élhetnek. Ulrike tanár volt, de akkor már nem dolgozott. Évekig beteg édesanyját ápolta. A gyermekei aztán felnőttek, édesanyja elhunyt, a férjével pedig eltávolodtak egymástól. Ulrike nagyon szerette a macskákat, de kutyája sosem volt. A magyar faluban élve látta viszont, hogy mennyi szerencsétlen állat kóborol. Befogadott több macskát, majd a kutyákon is megesett a szíve. Akkor még gyerekcipőben járt hazánkban az állatok befogadása. Egy alkalommal egy állatorvos hívta fel figyelmét arra, hogy Tapolcán állatmenhely készül. Ulrike tudott egy, az állatok elhelyezését segítő alapítványról, amelyet támogatott is. Több más mellett saját autójával fuvarozta az ételt a kutyáknak. Csakhogy akkoriban még lekötötte édesanyja ápolása. Később, 1998-ban már égetővé vált a helyzet, mielőtt megszűnne az alapítvány, sürgősen kellett valaki, aki ráér és tud magyarul. Ulrike addigra már remekül beszélte nyelvünket. A menhelyen azonban szörnyű helyzet fogadta. Férfikézben volt, hiányzott a gondoskodó női kéz. A félbehagyott építkezésen bűz, piszok, penészes étel a csontsovány kutyák előtt. Az egyik anyakutya fedél nélküli, összetákolt ólban lakott a kölykeivel mutatja a régi képeket Ulrike. Ennek ellenére, vagy az ő fanatizmusát ismerve éppen ezért, de vállalta a vezetést. Pedig egyedül volt, tapasztalat nélkül, harmincöt ahogy ő
mondja "eléggé harapós kutyával". Biztosan régóta érett benne a terv, amelyet most megvalósíthatott. Meg sem fordult a fejében, hogy nem csinálja.
Meglepte azonban, hogy akkoriban még nagyon furcsa volt a magyarok számára, sőt, ma sem megszokott, hogy egy német ember idejön és önként tesz olyat, amiből nem lehet profitálni. Neki ez már akkor természetes volt. Ulrike feláldozta a cél érdekében az örökségét és onnantól persze minden szabadidejét. Első lépésként mindenhova kavicsot vitetett, hogy megszűnjön a sár. Mára rend van és tisztaság, a fedett, tiszta és tágas kennelek mellett száz négyzetméteres fűthető épületben műtő, betegszoba, konyha van, ahol az ételt készítik az állatoknak. Amelyeknek nevük van, oltást, csipet kapnak, ivartalaníttatják mindet. Nevelik az állatokat, beszélnek hozzájuk. Egy laikusnak talán hihetetlen, de Ulrikéék a harapós kutyákból is szelídet nevelnek. A macskák zárt helyen nevelkednek, ha kell, külön helyiséget biztosítanak számukra. Száz, százhúsz kutya, no meg a negyven cica van most a menhelyen. Kutya volt már ennél több is, de annyit nem lehet rendesen ellátni ekkora apparátussal.
Ulrike jobb keze Trümperné, Bogdán Mariann, aki önkéntesként dolgozik. Rajtuk kívül még két embernek ad munkát mellékállásban a hely. Hiszen az állatoknak nincs húsvét és karácsony, mindennap enni kérnek és takarítani kell utánuk. Közben Ulrike németországi kapcsolatai révén folyamatosan adja örökbe a kutyákat, macskákat, azt mondja, amennyinek külföldi gazdát találtak, annyit Magyarországon képtelenség lenne elhelyezni. A menhely még azoknak is segít, akiknek nincs pénzük saját házi kedvencüket ivartalaníttatni. Előfordul olyan eset is, hogy meghal a gazdi és a kutya árva marad. Az utakon elhullott állatok elszállítása szintén a menhely feladata, amely gyepmesteri telep is egyben. A közel másfél évtized alatt Ulrike a rengeteg megoldandó feladat mellett sok problémával, nehézséggel találkozott, mégsem jutott eszébe egyszer sem, hogy feladja. Azt mondja, ma már a felújításon kellene gondolkodni, de ennek anyagi akadályai vannak. A menhely havi költsége egymilliós, de ebben alig van munkabér. Származik ugyan bevétel a gyepmesteri munkából, az adók egy százalékaiból, és német adományként érkezik pénz, kutyatáp, takaró. A pályázati lehetőségek azonban már a korábbiak felére csökkentek. Ulrike nem híve a panaszkodásnak, inkább azt szereti, ha mindig felmutathat valamit, bizonyíthatja, hogy sok munkával és kevés pénzből is lehet előrelépni. Vallja, hogy ehhez a munkához elengedhetetlen, hogy valaki szabad legyen, áldozatkész és anyagilag független. Úgy kell vezetni amenhelyet, mint egy vállalkozást. De annyi profitra mindig szükség van, amennyiből nem esik össze az egész. Örülne, ha ennyi év után azt tapasztalná, hogy a törvények és a hivatalok, az emberi magatartás megváltozott volna, de nem lehet elégedett. Sok település nem hajlandó fizetni a gyepmesteri feladatért, miközben a kóbor kutyák és a tetemek onnan is érkeznek. A menhely apparátusát így nem lehet növelni. Amellett a kutyatartás sincs szabályozva, rengeteg a beoltatlan kutya, a csipek meglétét pedig ellenőrizni kellene. Szabályozni kellene, hogy a szabadon kóborló kutyák ügye nem elsősorban állatvédelmi feladat, hanem mivel közbiztonsági probléma a hivatalok feladata.
Miközben rendetlenségre panaszkodik e téren, azzal ugyancsak tisztában van, hogy sok ember a saját élelmét is nehezen teremti elő, nemhogy a kutyájáét. Az állatorvosi költség pedig drága, irreális, hogy minimálbér mellett harmincezer forint aműtét. Szóval a legfontosabb a szaporulat csökkentése lenne ivartalanítással. No meg persze az is jó lenne, ha a megszállottak rendes fizetést kapnának a munkájukért. Mivel túl nagy a szaporulat, sok a felesleges, kidobott kiskutya, több gyepmesteri telep kellene. Ulrike szerint kicsiben el lehetne kezdeni, akár minden nagyobb településen, csakhogy ez pozitív hozzáállás nélkül nem megy.
forrás: veol.hu