Orbán Viktor tusnádfürdői monológja nehezen, fogadtatása sehogy sem érthető, ha eltekintünk a szövegkörnyezettől: az előadó politikai működésétől. Mert ami a liberális állam közösség-elvű bírálatát illeti, az a nyugati világban rég nem számít se újdonságnak, se szentségtörésnek. Az Egyesült Államokban többek között a Harvard professzora, Michael Sandel fejteget hasonló nézeteket a nyolcvanas évek óta, s ez tette őt korunk egyik legnagyobb hatású politikai filozófusává. A Thatcher utáni konzervativ teoretikusok egy része, köztük a nálunk is népszerű Roger Scruton ugyancsak a „megtagadás kultúrája”, a liberalizmus számlájára írja civilizációnk válságát, és a kiutat az állampolgárok hűségére, a közösség ügye iránti elkötelezettségre építő patrióta modellben látja. Ilyesmiért tehát, szemben a magyar kormányfő vélekedésével, senkit sem köveznek meg napjainkban.
Mégis tévednek azok a politikai elemzők, akik a beszéd kavarta botrány fölött egy kézlegyintéssel térnének napirendre. A bálványosi szózat világnézeti alapjai ugyan jócskán ismerősek – például Orbán 2007-ben ugyanott elhangzott előadásából – az előadó azonban három olyan új mozzanattal lepte meg hallgatóit, amelyek politikai gyakorlatából eddig is kiolvashatók voltak, kihívó hangoztatásuk azonban szokatlan és magyarázatra szorul.
Súlyosabb – már-már mulatságos – azoknak a balliberális megmondóembereknek a tévedése, akik a liberalizmus elleni kirohanáson botránkoztak meg, s elhitették magukkal, hogy a nemzetközi felháborodást is ez váltotta ki. „Több pluralizmust, pluralisták!” idézhetném egyiküknek még a szamizdat fénykorában leírt szavait: engedjék már meg a tőlük másként gondolkodóknak, hogy kételkedjenek az általuk kanonizált liberális politikai filozófia egyedül üdvözítő voltában. Ez a provinciális téveszme ismét egy barikádra helyezi őket a hazai szélsőjobbal – annak persze a túloldalára –; úgy látszik, a liberalizmus megátalkodott gyűlölői és védelmezői nálunk a kihalásig vívják rég lefújt mérkőzésüket.
*
1. A hírértékű újdonságok közül az elsőről már szinte mindent elmondtak: az Orbán szeme előtt példaként lebegő sikeres államok csak akkor nevezhetők sikeresnek, ha a nemzeti jövedelem átmeneti növekedését tekintjük a siker egyedüli mutatójának; e siker forrása a nép nyomora, igénytelensége és engedelmessége, ez pedig a bezzeg-államok töretlen antidemokratikus hagyományainak köszönhető. (Valamint a kőolaj és földgáz készleteknek, Oroszország esetében.) Diktatúra plusz a politikai elit által ellenőrzött, kíméletlen kapitalista verseny – ez volna hát a magyar állam újraszervezésének orbáni útja? Ezt nem hihetjük, az önsorsrontó példálózást inkább a „keleti nyitás” politikája részének tekintjük. Orbán, aki egyre inkább önmagával folytat párbeszédet, a nyugat alkonyáról és az új, „versenyképes” modellt teremtő napkeleti birodalmakról elmélkedve önmagát győzködi, és a saját külpolitikáját próbálja megideologizálni. Jól tudván, hogy ezt a politikát hamarosan heves támadások érik, kül- és belföldön egyaránt. A Paks 2-ről kötött szerződés a nyugat szemében egyre elfogadhatatlanabb Putyinnal ebben az évtizedben jelentős fejlesztési forrásokhoz juttatja ugyan a kormányközeli cégeket, a magyar államadósságot azonban 10 százalékkal növeli, törlesztése pedig 2016-tól kezdve 30 éven át nehezedik az országra. Adófizetőként tehát jócskán megfizetünk az állítólag „olcsó” áramért. Tesszük mindezt azért, hogy ne az európai energiapiactól függjünk, hanem keleti szomszédunktól, akitől azelőtt is annyira szerettünk függeni. Az uniós joggal ellenkező állami szerepvállalás ráadásul komoly szankciókat válthat ki; erre is fel kell készíteni a választókat, nehogy a kormány ballépésének, inkább egy liberális világ-összeesküvésnek tudják be Magyarország elszigetelődését.
2. A beszéd pozitív hőse „a versenyképes magyar állam”. De mit tudtunk meg róla, azon kívül, hogy nem lesz liberális? Vajmi keveset, az is ellentmondásos. Az egyetlen elhangzott új kifejezés ez volt: munkaalapú állam. Megnyugtatásul, ez semmit sem jelent. A politikai kérdés éppen az, hogy a munkát hogyan szervezik meg: piaci szerződések útján, állami rendeletekkel, önkéntes közösségi összefogással vagy ezek miféle kombinációjával; helyben vagy országosan, és más effélék. A munka mindazonáltal nem először merül fel nálunk politikai vezéreszme gyanánt. A szocializmus kedvenc kifejezései voltak munkáshatalom, munka, munkaverseny; ezek jegyében sikerült az embert munkaerővé, a nemzetet „dolgozókká” degradálni. Nemzeti munkaprogrammal annak idején a fasiszta-szimpatizáns jobboldali radikalizmus is előállt a harmincas évek második felében. Nemzeti Munkapárt néven pedig még Tisza István egyesítette 1910-ben a kiegyezési rendszer mellett elkötelezett erőket, miközben erős kézzel és sikerrel kormányozta ki az országot egy belpolitikai válságból, bele egy külpolitikai válságba, amiből azután a világháború lett. (Nem ő akarta.) Nos, Orbán nem hagy kétséget afelől, hogy ezt a bizonyos munkát választott vezetőinknek kell megszervezni és irányítani. Ez mindenesetre az államosító, etatista változatra utal. Ha netán mégis arra gondolt, hogy helyre kellene állítani a közösségek ellenőrzését a piac személytelen és irgalmatlan mechanizmusai felett, úgy sokunk számára kedves célt fogalmazott meg. De attól tartok, hogy nem ez a helyzet. Magánvállalkozás és közösségi önrendelkezés államelméletében egyaránt a gyanúsítottak listáján szerepel. És itt érkezünk el miniszterelnökünk előadásának legkínosabb, már-már elszólásnak is vélhető részletéhez.
3. „Azonban mindig megjelennek az államélet peremén civil szervezetek.” A végzetes perspektíva-tévesztés már ebben a mondatban tetten érhető. A közösség-elvű, patrióta politikában, melynek szószólója kívánna lenni, a civil szervezetek nem az államélet peremén jelennek meg, de nem ám! Egy nemzet ugyanis a szó szoros értelmében csak akkor válik közösséggé − közös vállalkozássá, ahogy mondani szokás −, ha olyan (helyi, szakmai, világnézeti, politikai stb.) közösségek közösségeként létezik, melyekben az egyén elköteleződése végbemegy, és amelyeken keresztül szert tehet az összetartozás pozitív tudatára. Ezért e közösségek politikai képviseletének, azaz a civil szervezeteknek kulcsszerep jut az állam életében. Bár az államnak szerintem nincs is külön „élete”. Élete, ha már itt tartunk, csak a társadalomnak lehet, amely az állam intézményeit lakja és működteti. De csak akkor van neki, mármint élete, ha az állam nem telepszik rá túlságosan, és a civil közösségek képviselőit a politikai nemzet meghatározó részének tekinti. Civilellenesnek és kommunitáriusnak lenni egyszerre nem lehet.
*
Belemagyarázás, ha a tusnádfürdői beszédből mégis ezt olvasom ki? Sajnos, nem valószínű. Igaz, ott nem általában a civilekről, kizárólag a „külföldiek által fizetett politikai aktivistákról” esett szó. Azonban aligha véletlen, hogy a civil szervezetek nem a sűrűn emlegetett „versenyképes közösségszervezési mód” kapcsán kerültek szóba, csakis akkor, amikor a szónok rátért, hogy milyen akadályokat kell legyőznie a magyar állam újjászervezése útján. Mintha a közösségszervezés két, egymást kizáró módjáról volna szó: az egyikben a többség által választott kormányzat irányít, a másik út az államtól független civil önszerveződés. A szubszidiaritás elvét hangoztató európai politika azonban – szóban legalább – a kettő közötti összhang lehetőségét hirdeti. Miniszterelnökünk éppen ellenkezőleg.
Vajon miért? Miféle civileket akar legyőzni, leleplezni, eltávolítani a nemzetépítés útjából? Hát azokat, akiket külföldről pénzelnek. Ez az állítás azonban értelmezhetetlen. A norvég, svájci és liechtensteini eredetű fejlesztési források, amint azt előadásában helyesen hangsúlyozta, megilletik az Európai Unióhoz csatlakozott Magyarországot, ez a mi pénzünk, nem másoké. Elosztásáról is mi döntünk: a pénz túlnyomó részéről a kormány által megbízott testületek, kisebb részéről civil szervezetek képviselői. Kifogás csak az utóbbiakkal szemben merült fel. Tehát nem a külföldi forrás, hanem a kormányzati ellenőrzés hiánya tűnik botrányosnak az előadó szemében.
Orbán konkrétan azt nehezményezte, hogy a politikai ellenzékéhez húzó civilek részesültek megkülönböztetett támogatásban. Aki ezt a vádat politikus létére nyilvánosan képviseli, a demokratikus jogállam működését illető őszinte, már-már naiv járatlanságát árulja el. A demokratikus jogállamnak ugyanis alkotmányos kötelessége, hogy az adófizetők pénzéből maga finanszírozza a civil társadalom dicséretes igyekezetét a mindenkori kormányzat ellenőrzésére, az állam rendjének bírálatára, átalakítására, „felforgatására”. (Ami a civilek politikai tevékenységét értelemszerűen a mindenkori parlamenti ellenzékhez közelíti.) Ha nem így lenne, el kellene veszítenünk a hitünket e rend jóságában, mert az csak addig méltó a bizalmunkra, ameddig a sokat emlegetett közösség civil tagjai részt vehetnek a döntéshozatal folyamatában, és támadhatják a kormány szándékait, vagy javíthatnak a játékszabályokon. Amikor így járnak el, hazafias kötelességüknek tesznek eleget, nem külföldi ügynökök. Az ellenzékiséggel vádolt civileknek, ha igazolni akarják, hogy a rájuk bízott forrásokkal rendeltetésszerűen éltek, a közhiedelemmel ellentétben nem azt kell bizonyítaniuk, hogy nem politizáltak; hanem éppen azt, hogy a legjobb tudásuk szerint vitatták, ellenőrizték, kritizálták és befolyásolni törekedtek a hatóságok eljárásait. Ugyanis ez a dolguk.
*
A kormány azonban, megkerülve a vitát civilellenes fellépésének elvi alapjairól, az idegen érdek fizetett szolgálatával gyanúsított szervezeteket gazdálkodási szabálytalanságokra hivatkozva kívánja lebuktatni. Veszélyes útra lépett: ha nyomoz, többé nem engedheti meg magának, hogy ne találjon bűnjeleket, tehát lesznek bűnjelek. Ahogyan Széchenyi mondta Falk Miksának a döblingi barlangjában lefolytatott végzetes házkutatás után: „ahol a rendőrség oly hévvel kutat, ott találni akar valamit, s ahol találni akar, ott talál is, sőt, találnia kell, másképp blamírozva volna, s ön jól tudja, hogy egy hatóságnak nem szabad blamíroznia magát”. Ezután tehát büntetésnek, retorzióknak vagy legalábbis retorziókkal való fenyegetőzésnek kell következnie. Ami igen alkalmas arra, hogy kiváltsa a kipécézett ellenfél tiltakozását, esetleg mozgósítsa a méltatlan packázáson háborgó civil társadalmat.
Ezért látta jónak a miniszterelnök, hogy a felismert veszedelemnek szokása szerint elébe vágva, hívei előtt igazolni próbálja eljárását. Bár ne tette volna! Mert így most sikerült összehoznia egyetlen szerencsétlen beszédben a sikeres diktatúrákkal való példálózást és a politizáló civilek fejére olvasott hazaárulási vádat. Mely utóbbi a jakobinus, kommunista és más egyéb diktatúráknak is tagadhatatlanul kedves eszméje volt, a vádlottnak pedig rendszerint halállal kellett lakolnia bűnéért, miután rábizonyították, hogy összejátszott a royalistákkal, a titóistákkal, az imperialistákkal, a Cion bölcseivel, esetleg magával Sátán őfelségével. A bizonyítási eljárás minden esetben sikeres volt és a korabeli törvényeknek megfelelő. Egy KEHI-vizsgálat pedig, lássuk be, mégiscsak kellemesebb, mint a kínvallatás.
A kormányfő pedig ezúttal is megőrizheti hívei bizalmát, akiket éppen a beszéd kivételesen kedvezőtlen külföldi visszhangja fog meggyőzni arról, hogy a veszély óráján, amikor mindenki bennünket, szegény magyarokat támad, a nemzet nemzeti oldala egy emberként sorakozzon fel a kormány mögé. Mint egyetlen Csizmadia László, teszem azt. Vagy mint millió búzaszem.
Mégis azt állítom: a civil társadalommal hadakozó tekintélyelvű munkaállam a huszonegyedik században hosszabb távon nem „versenyképes közösségszervezési mód”.
forrás: mandiner.hu