A Budapest Bike Maffia alapítója ösztönzi az embereket, hogy indítsanak alulról szerveződő szociális vállalkozásokat. Havasi Zoltán úgy véli, ez is egy afféle lépés, amivel a társadalom visszarángatható a morális csőd széléről. Interjú.
Havasi Zoltán Magyarország egyik legsikeresebb, legprogresszívabb és leggyorsabban növekedő civil szervezetének, a Budapest Bike Maffiának (BBM) az alapítója. A BBM néhány évvel ezelőtt budapesti bringás ételosztásaival vétette észre magát, de azóta számos új projektet is indítottak: a Sweet Home, a hetente többször megrendezett Vitaminkommandó, a budapesti gimnáziumok bevonásával megrendezett +1 szendvics akció csak néhány a rendkívül sikeres és komoly sajtóvisszhangot kiváltó kezdeményezéseik közül. A BBM modelljét több vidéki városban, és külföldön is átvették: Debrecen, Szeged, Pécs, Székesfehérvár és Miskolc mellett Bukarestben és a kolumbiai Pereirában is van testvérszervezetük. Most arra készülnek, hogy a legsikeresebb projektjeiket saját lábra állítsák, és afféle „szociális céghálót” építsenek.
Havasi a kőbányai Újhegyi lakótelepen nőtt fel. Szeretett ott lakni, de már tinédzserként elvágyódott. “Ez egy hatvanötezres lakótelep: igazi olvasztótégely, aminek megvolt a maga sajátos nyelve, szokásai, életvitele, a maga »diszkrét külvárosi bája«. Nem éreztem magam odavalónak, mindenáron menekülni akartam.” A szülei 18 éves kora után elengedték, a XI. kerületbe költözött, de most a nyolcban lakik, ahol jól is érzi magát, noha azt mondja, hogy lélekben most is újbudai. “Megtartottam a Ménesi úti albérletem, bár most épp egy rászoruló lakja, akinek az életét igyekszem egyengetni.”
Havasi mindig máshogy gondolkozott, mint a társai, ami talán annak is köszönhető, hogy ő a harmadik, a legkisebb gyerek a családban. A báty és a nővér miatt sok mindent hamarabb megtapasztalt, mint a kortársai – legyen szó bulizásról, szerelemről vagy a “nagybetűs élet” egyéb dolgairól. “Az biztos, hogy már gyerekkoromban hajlamos voltam arra, hogy megkérdőjelezzem azt a készen kapott értékrendet, amit megpróbáltak lenyomni a torkomon. A saját utamat kerestem és jártam.”
Tanulni szeretett, iskolába járni viszont nem, ezért érettségi után azonnal melózni kezdett. Dolgozott kórházban, benzinkúton, két évig autizmussal élő gyerekekkel foglalkozott, aztán egy nyomdai előkészítéssel foglalkozó cég jött, ahol autodidakta módon, a kollégái segítségével megtanulta a tördelés és a grafikai munka alapjait. “Azt szoktam mondani, hogy én már akkor megtapasztaltam, milyen az, amikor szociális alapon foglalkoztatnak valakit: megkedveltük egymást a munkatársaimmal és a tulajdonossal, azt hiszem, elsősorban ennek köszönhettem, hogy a próbaidő lejárta után is megtartottak.” Később dolgozott tördelőszerkesztőként, grafikusként, majd kreatív szakemberként is, a kilencvenes évek végén-kétezres évek elején aztán fülig belezúgott az elektronikus zenébe, és flyereket gyártott különböző elektro bulikra. Azt mondja, eleinte nagyon béna volt, de úgy vélte, ha szorgalmas, előbb-utóbb jó lesz ebben is. Idővel jó lett, sorban kapta a megrendeléseket, és tisztességesen megélt a grafikusi munkából. Aztán már a nagyobb reklámügynökségek is megkeresték.
Annak, hogy korábban kreatív szakemberként dolgoztál, hasznát veszed a BBM vezetésében is?
Persze. Mindkét meló nagyon sok kreatív energiát, rugalmasságot és folyamatos tanulást igényel. Kreatív szakemberként épp úgy, mint egy civil szervezet vezetőjeként egy sor olyan feladattal szembesülsz, amit egész egyszerűen meg kell csinálnod, és csak ritkán van idő arra, hogy előre felkészülj. Gyakran előfordul, hogy menet közben kell elsajátítanod azt a tudást, azokat a kompetenciákat, amik egy-egy ilyen feladat megoldásához kellenek. Fontos az is, hogy az átlagosnál mélyebben megértsd az embereket, és ki tudd találni, mit akar egy megrendelő – vagy éppen egy hajléktalan emberek segítésével foglalkozó önkéntes.
Mi kell ehhez a „mélyebb megértéshez”?
Egészséges és működőképes érzelmi intelligencia. Szerintem ez a legfontosabb. Sok olyan embert ismerek, aki nagyon okos, tanult, jó gondolatai vannak, de mivel nincs meg benne a kellő érzelmi intelligencia, nem tudja igazán elfogadtatni magát másokkal: nem tud kollaborálni, más emberekkel együttműködni, beilleszkedni és hatással lenni az őt körülvevő társadalomra, ezért sosem érzi igazán boldognak, sikeresnek magát. Pedig ez a képesség fejleszthető, egy kis önvizsgálattal, utánaolvasással, tréningekkel komoly fejlődést lehet elérni.
Az önkéntes munka is segíthet az érzelmi intelligencia fejlesztésében?
Persze. Az, amit mi a BBM-ben csinálunk, komoly személyiségfejlesztő erővel bír. Amikor szembesülsz a nyomorral és a nélkülözéssel, óhatatlanul elgondolkozol a saját helyzeteden is, és átértékeled a körülötted lévő emberekkel kapcsolatos viszonyodat – automatikusan érzékenyebbé válsz. Ráadásul ez a fajta munka nagyon pozitív energiákkal tölti fel az embert, az egyik önkéntesünk a múltkor azt mondta, hogy amikor először jött ki velünk az utcára, annyira feltöltődött, hogy legszívesebben mindenkinek elmondta volna, milyen jó érzés rászoruló embereknek szendvicseket osztani. Ezért is szeretnénk minél több emberrel megismertetni ezt az érzést. Persze, egy idő után megkopik ez az eufória, megszokottá, természetessé, olykor terhessé válik a segítő munka is. Többek között ezért is tartjuk fontosnak, hogy a jövőben rendszeres csapatépítő tréningeket tartsunk az önkénteseinknek.
Te miért kezdtél ételt osztani?
Jó kérdés. Tudat alatt tulajdonképpen mindig valami hasonlót szerettem volna csinálni. Tudod, van ez az utópisztikus vágyam: olyan társadalomban szeretnék élni, ahol az emberek ahelyett, hogy bezárkóznak és elfordulnak egymástól, nyitottan és elfogadóan viszonyulnak a másikhoz. Néha egymásra mosolyognak az utcán, ilyesmi. Szóval, régóta bennem volt, hogy valamit csinálni kéne, mert szétvet az ideg attól, ahogy ebben az országban élünk: hogy mindenki egyfolytában csak azon töri a fejét, hogyan tudna hasznot húzni egy-egy helyzetből, lehetőségből ahelyett, hogy időnként másokért is tenne. Ez az egyik. A másik pedig az, hogy a legszűkebb családomban is van olyan ember, aki lecsúszott és az utcára került, így testközelből tapasztalhattam meg, milyen elkeserítő helyzetben vannak azok, akiknek kifordul a lába alól a talaj. A hajléktalan embereknek szinte semmi esélyük nincs arra, hogy visszaverekedjék magukat a társadalomba: egyszerűen hiányoznak azok a hatékony rehabilitációs intézmények, programok, amelyek segítséget nyújthatnának nekik abban, hogy lakást és munkát szerezzenek, és újra megteremthessék a maguk számára a normális emberi élet minimális feltételeit. Szóval, valószínűleg ez volt az oka annak, hogy öt évvel ezelőtt egy karácsony előtti nap, kocsmázás közben úgy döntöttünk egy barátommal, hogy bringára ülünk, és elkezdünk szendvicseket osztani az utcasarkon meg a metrómegállókban fagyoskodó hajléktalan embereknek.
Rövid idő alatt nagyon felfejlesztettétek a BBM-et. Rengeteg önkéntesetek van, több párhuzamosan futó projektet is visztek, ráadásul Budapest mellett több vidéki városban is külföldön is indultak testvérszervezeteitek. Az elejétől kezdve az volt a célod, hogy ilyen nagy, különféle segítő feladatokat ellátni képes szervezetet építs?
Igen. Már a legelejétől kezdve az volt a célom, hogy minél több embert érjünk el ezzel a kezdeményezéssel. Részben ez az oka annak is, hogy annyi különböző projektünk fut: a hetente többször megrendezett Vitaminkommandókkal nyilván más embereket érünk el, mint a gimnáziumokkal közösen tető alá hozott +1 szendvics programmal. Szerencsére, az elmúlt két évben arra is lehetőségem nyílt, hogy olyan emberekkel dolgozhassak együtt, akik nagyon jól értenek a szervezetfejlesztéshez: azóta tudatosan építjük a BBM-et, igyekszünk folyamatosan bővíteni és képezni az önkéntesbázisunkat, új működési szisztémákat, módszereket, hatékony kommunikációs folyamatokat dolgozunk ki. Engem is folyamatosan coacholnak, rendszeresen beszélgetek szakemberrel arról, hogy hogyan kell vezetni egy ilyen szervezetet. Ahhoz, hogy a BBM jól működjön, szükség van egy viszonylag nagy és stabil önkéntes bázisra: ezért is olyan fontos, hogy folyamatosan motiválni tudjuk az embereket.
A legtöbben nyilván munka mellett, a szabadidejükben dolgoznak a BBM-ben. Hogyan tudjátok elérni, hogy a kezdeti lelkesedés elmúltával is maradjanak és segítsenek?
Elsősorban azzal, hogy éreztetjük velük, mennyire fontos munkát végeznek. Minden ember igényli az elismerést és a figyelmet, ezt nagyon fontos szem előtt tartani. De azokat, akik komolyan veszik a segítő munkát, nem is nagyon kell noszogatni. Tudják, hogy értékes, amit csinálnak, és idővel rájönnek, hogy olyan feladatokat is el tudnak látni, amikre korábban talán nem is érezték képesnek magukat. Sok önkéntesünk azt mondja, sokkal jobb, kielégítőbb számára a BBM-ben dolgozni, mint a munkahelyén, mert itt átélheti azokat a sikerélményeket, amikre az irodában hiába vár. Persze, nagyon fontos a szerepe annak is, hogy nálunk egy hiteles és sokak által ismert szervezetben melózhatnak. Hogy a rokonaik és a barátaik mellett mások is tudják: olyan ügyért dolgoznak, ami valóban fontos. Ez a fajta figyelem és elismerés sokak számára többet ér, mint a pénz.
Apropó pénz, az önkénteseket nem zavarja, hogy te ebből élsz?
Szerencsére nem. Nagyon nehéz volt anno bejelenteni, hogy költségtérítést fogok kapni ezért a munkáért – pedig hidd el, ebből a pénzből nem fogok jachtot venni, maximum egy gumicsónakot kölcsönözhetek Siófokon. Tényleg be voltam szarva, hogy hogy mondjam el, de nagyon jól fogadták. Tudják, hogy mennyit melózom, és azt is, hogy ha nem tudom kifizetni az albérletem meg a telefonszámlám, akkor nem tudjuk tovább működtetni a szervezetet.
Látsz arra esélyt, hogy ebből a munkából menj nyugdíjba?
Igen. Azt remélem, hogy a most futó projektjeinket saját lábra tudjuk állítani, és így olyasvalamit építhetünk fel, amit még senki ebben az országban: valódi, alulról szerveződő szociális vállalkozásokat akarunk elindítani, és arra ösztönözni másokat is, hogy hasonló kezdeményezésekkel rukkoljanak elő. Szeretném, ha az emberek felismernék, hogy az ilyen nonprofit vállalkozások Magyarországon is működőképesek lehetnek. Hogy meg lehet belőlük élni – meggazdagodni, persze bajosan, már ha tisztességesen csinálod – úgy, hogy teljesen normális és elégedett életet élsz, családot alapítasz, lakást veszel, megteremted magadnak a biztonságos és kiegyensúlyozott egzisztencia alapjait, miközben a társadalomba is visszacsorgatsz valamit, és ezzel a saját és a körülötted élő emberek jövőjébe is invesztálsz. Azt szeretném, ha a különféle ügyekben érdekelt emberek és csoportok sorra alapítanák az ilyen vállalkozásokat: legyenek bikinis skót dudazenészek, keresztény cipőfelsőrész-készítők vagy szakállas cheerleaderek – mindegy, csak higgyenek abban, amivel foglalkoznak.
Gondolod, hogy az ilyen szociális vállalkozások jobbá ezt az országot?
Igen, erősen hiszek ebben. Szerintem minél több az olyan, különféle ügyeket felkaroló „civil vállalkozó”, aki hajlandó azért tanulni, tenni és másokat mozgósítani, hogy elindítson egy profin működő szervezetet, annál nagyobb az esélyünk arra, hogy visszarántsuk a szakadék széléről ezt a teljesen szétrohadt, morális csődben lévő társadalmat. Márpedig a morális csőd lelki csőd is egyben. A szíved csődje. Ami most megy a közbeszédben, ez az alkoholista segédmunkás bunkó stílusában való egymásnak ugrás teljesen tönkreteszi az embereket. Ezen a helyzeten már csak az segíthet, ha minél többen vannak, akik hajlandók őszintén odafordulni a másikhoz, és segíteni, ha kell. Akik felismerik, hogy egy kis odafigyeléssel és munkával sokkal jobbá, élhetőbbé tudják tenni a saját környezetüket. Ez a Bike Maffia legfontosabb célja is: megmutatni, hogy ahelyett, hogy csak polemizálunk a problémákról, civilként, felelős állampolgárként tehetünk is valamit a megoldásukért.
