Média egykor és ma

Tapasztalataim szerint a 2008-as gazdasági válságig élt a hagyományos média sok évtizedes modellje. Ebben viszonylag kevés számú lap később rádió és tévé – jelentette a nyilvánosságot, amelyek leginkább hitelességükkel versenyeztek a köz figyelméért, így a tényközlés fontos szerepet játszott napi gyakorlatukban. A médiumok célja legtöbbször a tisztességes profit megtermelése volt, az üzletág a szolgáltató szektor egyik szegmenseként működött. Ennek a modellnek kevéssé túlbecsülhető következményei is voltak: ismert szerkesztőségek, szakemberek szavatolták a tartalom hitelességét, így a közéleti (vagy egyéb) diskurzusokban elfogadott tények mentén folyt a párbeszéd. Idősebbek tudják: az „írta az újság”, „bemondta a rádió” nagyon fontos hitelesítő félmondat volt a közbeszédben.

A 2008-as világválság és az internet mindent elsöprő megjelenése megmutatta, hogy a sajtó hagyományos gazdasági modellje nem működik, az addigi módszerekkel többé nem lehet pénzt keresni. Ráadásul a belépési küszöb nagyon alacsony lett: egy okostelefonnal készített tartalom is könnyen eljuthat milliókhoz. Más világ jött, más világ van. A tartalomgyártás motivációja már nem feltétlenül a pénzkeresés és a tájékoztatás, hanem jó esetben az önkifejezés, rosszabb esetben politikai vagy gazdasági manipuláció, dezinformáció-terjesztés vagy egyszerűen a zavarkeltés. Ráadásul a sokszor ismeretlen motivációval készült tartalmak villámgyorsan terjednek a közösségi médiában, így zavartalanul érvényesülhet a mögöttes szándék. A tartalmak áttekinthetetlen bősége egyben az információk szűkösségét is eredményezi: a készítők elsőre nem feltétlenül világos mögöttes motivációi oda vezettek, hogy az információbőség ellenére fontos tények és trendek rejtve maradnak.

Sokáig nem kell példákat keresnünk mindezek alátámasztására, számos illusztrációval találkozhatunk naponta a képernyőnkön. Egyet azért idézzünk fel: Oroszország a politikai célú dezinformáció-terjesztés egyik legnagyobb aktora, hamis híreket és narratívákat előállító gigaszerkesztőségekkel (Russia Today) és nevenincs weboldalakkal, és az ezekhez társuló valós és kamuprofilok millióival  befolyásolták már az amerikai elnökválasztást, a Brexit-szavazást, folyamatosan gyengíteni igyekeznek az Európai Uniót, és akkor a háborús propagandáról  ami persze valamennyi félre jellemző  még nem is beszéltünk. 

Megosztottság, bizalmatlanság, indulatok

Az imént vázolt trendek hatásai különösen erősen jelentkeznek Magyarországon. A mély politikai megosztottság nyomán a médiába vetett bizalom rekord alacsony, még a visegrádi országokkal összehasonlítva is. (A Reuters Intézet 2024-es felmérésében szereplő 47 ország közül Görögországban és Magyarországon a legalacsonyabb a média bizalmi indexe: mindössze 23 százalék. Rontja a képet, hogy a mutató hazánkban még csökkenő tendenciát is mutat. Érdekességként: az index értéke Szlovákiában 25, Romániában 27, Franciaországban 31, Lengyelországban 39, Németországban pedig 43 százalékos.)

Vagyis a tájékozódni vágyó polgárok általában a nézeteikhez közel álló, azt megerősítő médiumoknak hisznek, a többieknek viszont nagyon nem. Ez többek között azt is jelenti, hogy a beszélgetések, viták nemcsak az erős indulatok és kulturális, politikai különbségek miatt lehetetlenülnek el, hanem azért is, mert egyszerűen nincs közösen elfogadott tényanyaga a beszélgetőpartnereknek, akik ráadásul semmiféle objektívitást, szakértelmet nem ismernek el, és mélyen bizalmatlanok egymással szemben.

Tények helyett narratívákat kínálnak – úgy az üzleti, mind a politikai kommunikációban. Vagyis a fontos üzeneteket alátámasztó, érzelmeket megmozgató történeteket mesélnek, illetve a megosztott hírmorzsák valamennyien a már jól ismert történetet támasztják alá, erősítik meg újra és újra.

Az így formált befogadó közösség erős világmagyarázattal rendelkezik, amely nem mentes az érzelmektől; e valós, de manapság sokkal inkább a közösségi médiában létező közösségek tagjai mély bizalommal viseltetnek egymás iránt, az általuk támogatott nézetek hangoztatóit mindig megjutalmazzák. Ismernek ellentétes nézeteket, esetleg tényeket is, de azokat kinevetik, tagadják, ellehetetlenítik, sokszor pedig a saját helyesnek gondolt világlátásuk bizonyítékának tekintik vagyis rosszindulatú félretájékoztatásként, csoportjuk elhallgattatására tett kísérletetként értékelik a tőlük különböző nézeteket. A szociálpszichológia szakirodalma ezt a jelenség-együttest visszhangkamrának nevezi: ami belül van, felerősödik és önmagát igazolja, kívülről viszont nincs bejárás. Mindezt közelről és jól ismerhetjük.

Ebben a közegben a közösségi igényeket formáló és szolgáló, a párbeszédet építeni kívánó, a nyitottabb és humánusabb Magyarországról vizionáló civil szervezetek ügye nem áll túl jól a nyilvánosságban. 

 

Va-e mozgásterünk?

Megkerülhetetlen a kérdés: mit tehetünk egyénként vagy egy fontos társadalmi küldetéssel rendelkező civil szervezet munkatársaként ebben a közegben? Tehetünk valamit? Rövid válaszom: igen.

A legfontosabb, hogy kételkedjünk. A számunkra fontos információkat kutassuk fel több forrásból, tájékozódjunk aktívan, ne csak abból az adathalmazból, ami elénk kerül. Szerencsére már számos program és alkalmazás segít megmutatni egy hír, kép, videó valódi forrását, vagyis a hitelesség kérdése jó eséllyel eldönthető.

Szervezetként alkalmazkodnunk kell a közeghez, de konstruktívan és önazonosan. Lehet pozitív narratívákat (küldetésünket, alapelveinket alátámasztó, pozitív érzelmekre ható történeteket) építve bemutatni az általunk nagyra becsült értékeket és cselekedeteket. Át lehet rajzolni a térképet: nem kell mások létező kategóriáit és megosztottságait magunkra húzni; építhetünk új, befogadó és szeretetteljes kategóriákat. Erre az egyik legszebb példa a közelmúltból a Szivárványcsaládokért Alapítvány A család az család című kampánya, amelyben nem hagyományos (“normális”) és nem hagyományos (“abnormális”) családok vannak, hanem csak olyan családok, melyekben szeretet van. 

Mindez nem könnyű, nem is gyors, de lehetséges, és a civil szervezetek sem térhetnek ki a kortárs feladat elől.